Íjak történelme
Az íjnak, mint élelemszerző és harci eszköznek történelemformáló ereje a tűzgyújtás vagy a kerék feltalálásának jelentőségéhez mérhető. Sok ezer éves története elválaszthatatlanul összeforrt az emberi kultúrák és társadalmak fejlődésével. Ezért lehetetlen vállalkozás volna, hogy az õsember kezdetleges fegyverétől a mai modern íjakig tartó hosszú út minden egyes állomását részletesen bemutassuk. Csak arra törekedtünk, hogy az íjászat históriás könyvéből a legfontosabb és legérdekesebb fejezeteket felvillantsuk.
Az elsõ íjra utaló jelek a felső a csiszolt kőkorban jelennek meg Kr. e. 35000 - 8000 között. Dr. Saxton Pope, a modern vadászíjászat úttörője szerint az ősemberek egyes területeken már 50 ezer évvel ezelőtt is íjjal vadásztak. Ezt a pattintott kőnyílhegyek is bizonyítják.
Az őskor művészei csodálatos elevenséggel és szépséggel meg is örökítették barlangképeiken a bölényekre, szarvasokra íjjal vadászó társaikat. Ezek a rajzok és festmények Franciaországból, Spanyolországból és Észak-Afrikából is előkerültek.
A törzsek vándorlása is nagy hatással volt az íjászat elterjedésére és az íjkészítés technikájának folyamatos fejlődésére. Az íjkészítéshez használható anyagok, a helyi természeti adottságok alapvetően meghatározták az adott régióban kialakuló íjak formáját és felépítését.
A hosszú évezredek alatt az emberi társadalmakban végbemenő változásokkal együtt jelentősen átalakult az íj is, és annak társadalmi szerepe. Az íj már, nemcsak mint vadászeszköz szerepelt, hanem hadifegyverré is vált. Birodalmak és civilizációk jöttek létre, amelyek legfontosabb alapja, biztosítéka az íjjal felszerelt katonaság volt.
A sztyeppék lovas harcosa évezredek során rémületben tartotta a környező államok letelepült, város és falulakó lakosságát. A fenyegetettség, a rémület elhomályosította a népek látását, és részben emberfeletti, részben állati tulajdonságokkal ruházta fel a sztyeppékről előtörő veszedelmet. Hol a lóval egybenőtt íjas, bunkós kentaurnak látták, hol a bűnöket megtorló "isten ostorának". Mert akár ellenségként jöttek, akár kereskedőként, akár szövetséget ajánlottak, mindenképpen fenyegetést, idegenszerűséget láttak lóra termettségükben, szokatlan harcmódjukban, fegyverükben, a törékeny íjban, amelyből mégis öldöklő nyílesőt zúdítottak minden szembehelyezkedőre. Üldözni nem lehetett őket, mert nyomtalanul eltűntek a puszták végtelenjében, legyőzni nem lehetett, mert nem voltak állandó lakhelyeik. Ha valamely csoportjukat zsoldjukba fogadták is, idegenek, kiismerhetetlenek maradtak, ha letelepítették is őket, és átvették fegyvereiket, ruháikat, az mit sem használt a puszták belsejéből újra előtőrő hordák özönében.
A babonás félelemtől és az ebből fakadó győlölettől összekuszálódott képből két vonás emelkedik ki a sztyeppei népekre vonatkozóan, mindig egyforma élességgel, tisztasággal; az, hogy kiválóan értettek a lóhoz és fáradhatatlan lovasok voltak, és az, hogy tüneményes ügyességgel kezelték íjaikat, előre, hátra, oldalt is lőttek, nyilaik fekete tollán ott ült a biztos halál.
Első képviselőik, a szkíták, az íjászok népének nevezték magukat.A szkíták a Kr. előtti 600-300 közötti időben feltalálták a visszacsapó reflexíjat, majd azt Kr.e. 300-200 között tökéletesítették, így alakult ki a hunok és őseink által is használt összetett reflexíj, amely a pusztai népek szinte egyetlen és leghatásosabb fegyvere lett. Ez a fegyver a maga korában a csúcstechnikát jelentette. Az íj lehet egyszerű íj, támasztott- vagy egyszerű reflexíj, réteges íj és kompozit íj vagy összetett reflex-íj. A magyarok íja ez utóbbi csoportba tartozik szinte azonos a szkíta-szarmata, a hun- és az avar íjakkal és távolabbi rokonságban áll a mongol íjakkal, keleti típusú összetett, visszacsapó vagy reflexíjak családjába tartozik. (Az "íj", a "nyíl" és az "ín" ősi török szavak.)
A honfoglaláskori (és annál is korábbi) magyarok a sztyeppei népekhez hasonlóan, életmódjukból fakadóan kiváló íjászok voltak. Ezt tanúsítja az elhíresült középkori fohász is: "A magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket!". Visszacsapó íjakat használtak. Az íjászat az államalapítás után sem tűnt el Magyarországról. Mindig is voltak könnyűlovas egységek, akik ezt a harcmodort folytatták, például a székelyek és kunok. Az íj egészen végvári harcok idejéig használatban maradt, amikoris a huszárok egyik fegyvere volt.